Emlékezz rám…
Nyomorúságosan
éreztem magamat… Mióta összevesztem Vele,
azóta semmiben sem leltem örömömet. Elegem volt a munkámból, az egyedüllétből,
az irathalmokból, a mogorva főnökömből. Alig vártam, hogy végre hazamehessek,
és bebújhassak Elliot mellé. Manapság már csak vele érzem magam jobban.
Beléptem a közösségi fiókomba, és megláttam az elérhető ismerősök közt az Ő nevét. Hiányzott, eszméletlenül.
- Ha van egy kis szabadidőd a vizsgáid
előtt, akkor gyere már át hozzám, úgyis régen jártál erre! – ezzel az őrült ötlettel
keresett fel Oliver. Mi tagadás, szinte ezer éve ismerjük egymást, de mit
mondok itthon a szüleimnek? Igaz, hogy a költözés határán vagyok már, de azért
még otthon lakom.
- Mondd, te megőrültél? Oli, mégis hogyan
gondoltad? Landboo nem a szomszédban van.
- Ugyan már, Katja! Tudsz te erre időt
szakítani! Mondd otthon apádéknak, hogy Alenát jössz meglátogatni.
- De hát Alena Helsinkiben van!
- Onnan meg már nincs húsz kilométer. Menni
fog! A kedvemért, Katja! Linde is hamarosan meglátogat. Végre hazautazik! Oslo
sincs a szomszédban, de ő is képes erre.
- Rendben, győztél! –sóhajtottam nagyot. Lindét
sem láttam már ezer éve. Jól is fog esni, hogy összeül a régi banda.
- Ez az! Akkor várlak! Hívj fel, mielőtt
ideérnél! Csókollak, Tündérke!
Két hete
vesztünk össze, és annyira megorroltam rá, hogy megfogadtam: nem beszélek vele
többé. Olyan rossz, ha keresem az egyik legjobb barátomat? Lehet, hogy a szél
most még messzebb sodort minket egymástól, mint amennyire eddig távol voltunk,
de attól még fontos nekem. Több, és mégis kevesebb mindennél. Sok nehézségen
átestünk, elszakadtunk egymástól. Meg itt ez a nyomorult veszekedés is, ami
szétzilálni készül egy fontos köteléket, amiről azt hittem szent, és egyetemes.
Na, nem! Azt már nem kajálja be a gyomrom, hogy még a barátságunk is
megszakadjon. Rákattintottam a nevére. Miután felugrott az ablak, eszeveszett
gépelésbe kezdtem, végig sem gondoltam mit teszek.
- Ne haragudj,
hogy kiakadtam rád! Amúgy, hogy megy a lemezfelvétel? Felkerül a CD-re az a dal is?
- Figyu, Katja,
hagyjuk ezt a témát! Őrült voltam akkor, és most is az vagyok. Lassan minden
munka kész van az albumon.
- Nem akarsz
mesélni? Mi van veled? Hogy vagytok Natashával? Persze, csak barátként
érdeklődöm, nem akarlak elszámoltatni, és azt még jobban nem akarom, hogy
ugyanoda lyukadjunk ki, mint legutóbb.
- Elég! Hagyd
ezt abba! Téged a nagy büdös lófaszt nem érdekel, hogy mi van velem! Legalábbis
biztos nem barátként! Ne kérdezz Natasháról, ne kérdezz rólam, ne akarj
ennyire, mert akkor én is akarlak majd téged!
- Oli…
- Ne Olizz itt
nekem, mert mindjárt megőrülök! Szar az egész kibaszott helyzet…
- Nem értelek.
Mi ütött beléd? Azt hittem, hogy boldog vagy, hogy elérted az álmod, hogy
minden annyira faszán megy, mint amennyire akartad…
- Elbasztam! Megkaptam,
amit akartam, csak abba nem gondoltam bele, hogy ha mindezt a seggem alá
teszik, ezt az ingyen cirkuszt, mindennél jobban vágyom majd arra, ami régen az
enyém volt. Mert te az enyém voltál!
- Elég! Neked
nem kellettem, te űztél máshoz, neked is más kellett! Boldog vagyok! Képes voltam
túllépni rajtad, összeszedtem magamat, boldog vagyok! Ezt akartad, nem? Ezért
hagytál itt! Oli, azt hittem képesek leszünk barátok maradni! Hiszen azt ígérted,
azok leszünk! Ne csináld ezt!
- Szeretsz még?
- Hagyd abba!
- Válaszolj!
- Elég legyen ebből!
Vége van, sőt, sose kezdődött el!
- Tudom, hogy
gondolsz rám.
- Nem!
- Emlékszel még,
hogyan csókoltalak? Hogy milyen volt, mikor magam alá temettelek? Mikor a
bőrünk égette egymást?
- Oli, az már
régen volt. Most miért kell ezt csinálni?
El sem hiszem, hogy Oliver mindig mindent
elér. Itt voltam nála. Órák óta kuporogtunk az ágyán, terveztük a jövőnket,
elmélkedtünk a barátságról. Megesküdött, hogy ha törik, ha szakad, ő egyszer
hatalmas zenész lesz. Annyit nevettünk. Peregtek az órák. Sosem volt még ilyen
jó vele lenni. Aztán egyszer csak megtörtént. Felborult minden, ami eddig
rendben volt köztünk, mégis ettől lett minden a legjobb. Megcsókolt. De itt nem
állt meg. Egyre jobban belemerült. Ahogy én is. Elvesztem benne. A ruhák egyik
pillanatról a másikra semmivé lettek köztünk. Azon az éjszakán szerettük
egymást. Testestül-lelkestül. Az övé lettem, ő pedig az enyém…
- Hát, ez nem volt semmi… - motyogtam másnap
reggel a mellkasába.
- De nem ám… - mondatába azonban belezavart
a csengőszó. – Ki a fasz lehet? Na, mindegy, megyek, megnézem – azzal
kikászálódott mellőlem, és felvette a boxerét.
- Menj csak, addig beugrom a fürdőbe, jó? Ha
végeztél, gyere utánam. – Ribancokat megszégyenítő mosolyt eresztettem meg,
majd a nyári paplant magam köré csavarva beszambáztam a zuhanyzóba. Hallottam,
ahogy ajtót nyitott, de ami utána következett, az a képemre fagyasztotta a
kaján vigyoromat.
- Oli, cimbi, de jó látni, öcsém!
- Linde? Hát te meg mi a szart keversz itt
ilyen hamar? - Ki akartam rohanni a ruháimért, de addigra késő volt, mert Linde
már betespedt a hálóba. - Ez az pajti, érezd magad otthon! - Oli hangja
csöpögött a gúnytól.
- Ez ám a szíves fogadtatás! A jó ég tudja
mikor láttuk egymást utoljára, erre te egy lekezelő pöcs vagy velem! És még
sört sem adsz! Ember? Mi ez a csatatér? Dugtál az éjjel, vagy mi a faszom?
Öcsém, mi ez a szűzies pír a pofádon? Komolyan keféltél? Rosszkor jöttem? Még
itt a csaj?
- Linde, állj le…
- Hol van? Látni akarom! – hallottam, hogy
felkel az ágyról.
- Hagyd már abba! Kibaszottul nem vicces! –
minden hiába, nem tudta megállítani azt a vadbarmot. Linde feltépte a fürdő
ajtaját, én pedig ott álltam megsemmisülten, Oli rohadt takarójába burkolva a
helyiség közepén.
- Azt a betyár, mocskos kurva mindenit!
Katja? – hőkölt hátra. – Mi a picsa? Ez most… ti szexeltetek? – nézett rám
döbbenten, mire kiszakadt mindhármunkból a röhögés.
- Nemsokára itt a buszom. – sóhajtottam egy
nagyot, majd az ölelésébe fészkeltem magam.
- Tudom.
- Hamar jövök majd, jó? Sokat fogunk találkozni,
ígérem. - Felnéztem rá, de a szeme csalódottságot mutatott.
- Nem, nem fogsz.
- De, ha egyszer megígértem!
- De velem nem fogsz találkozni.
- Ne beszélj baromságokat, Oli. - a szám elé tette a mutatóujját.
- Ssss… ne beszélj már ennyit! Katja, most
jól figyelj! Ezt már sokkal korábban el kellett volna mondanom, de nem bírtam
megtenni. Sikerült a lemezszerződésem.
- Oliver, ez valami csodálatos! Mesélj már…
- Egy picit sem tudsz nyugton maradni? -
borzolt a hajamba. - Két nap múlva utazom Amsterdamba.
- És mikor jössz vissza?
- Valószínűleg… soha. Ott fogok élni. - Mikor
ezeket a szavakat kimondta, a buszom már beállt. Megcsókoltam, annyira hevesen,
mint még talán soha, majd elléptem tőle.
- Jó. Akkor utánad megyek!
Ezek után szó nélkül felszálltam a buszra.
- Gyere át
hozzám. Kocsit küldetek érted! Csak gyere!
- Nem mehetek.
Vőlegényem van! Dolgozom!
- Akkor meg mit
papolsz itt nekem? Mi a szart jelentek én neked?
- A barátom
vagy, akit szeretek!
- A barátod? Na,
ne röhögtess… Mi sosem voltunk barátok… Mi szerettük egymást, és szeretni is
fogjuk! Fogadd el!
- Mit? Mégis
mit? Szereted Natashát, nem? El fogod venni! Én pedig hozzámegyek ahhoz az
emberhez, akinek gyerekeket akarok szülni! Akivel együtt élek, és tervezem vele
a közös jövőnket!
- De abba
belegondoltál, hogy velem milyen életed lehetne? Leszarom Natashát, hát nem
érted? Ha azt akarod, most azonnal kivágom a picsába! Csak mondd ki, hogy mit
akarsz!
- Azt, hogy
visszakapjam a legjobb barátomat!
- Az viszont nem
fog menni…
- Ne mondd ezt,
Oliver, kérlek!
- Vége van,
Katja, örökre vége…
Kilépett…
Egyszerűen itt hagyott a nyakamban a kupac szarral, amit rám zúdított. Most mit
csináljak? Nem törődtem semmivel, csak magamra kaptam a kabátom, lerohanta az
utcára, fogtam egy taxit, és hazaindultam. Szükségem van Elliotra. Helsinki
utcáit a halovány lámpák fénye világította meg, megadva ezzel az őszi esték
romantikáját. De hol nem tojtam én erre? A taxi lassítani kezdett, én pedig egy
marék aprót vágtam a sofőr kezébe, majd minden felhajtást mellőzve berontottam
a házunkba. Elliot már otthon volt, és mint mindig, ha előbb ért haza, most is
vacsorával várt.
- Valami baj
van? – kérdezte a vőlegényem. – Látom, hogy nyomaszt valami!
- Ennyire
látszik? – bújtam hozzá még szorosabban, ő pedig gondosan betakargatott minket.
- Ismerlek –
sóhajtottam. – Akarsz róla beszélni?
- Nem nagyon, de
muszáj lesz.
- Semmit sem
muszáj.
- Tudom, de
akkor is beszélnem kell róla valakivel. Ma ráírtam Olira.
- Nem békültetek
ki?
- Csak rosszabb
lett. Felhándálta a múltat. Teljesen összezavart.
- Nem vagy
biztos bennünk? – nézett rám szomorúan.
- Dehogynem!
Csak nem tudom hogyan tovább Vele. Annyira
rossz így, hogy nem számíthatok rá.
- Kicsim, ezt én
nem érthetem. Nem látom át, mi van köztetek, de hidd el, meg fog békélni.
Fontosak vagytok egymásnak, és ezt ő is be fogja látni előbb-utóbb.
- Biztos vagy
benne?
- Hát hogyne. De
most már aludjunk, oké? Korán lesz a reggel.
- Igazad van. Jó
éjt, szeretlek! – csókoltam meg.
- Én is
prücsköm, szép álmokat!
Napok teltek el.
Nem kerestem, nem keresett. Kezdtem megnyugodni, tudtam, hogy idő kell neki.
Visszarázódtam a munkába, újra visszatért belém az életkedv. Eddig is
megvoltunk, ezután is meg leszünk valahogy, csak hagyni kell, hogy menjen
minden a maga útján. Épp ebédelni indultam a kollégáimmal, mikor csörögni
kezdett a telefonom. Linde neve villogott a kijelzőn.
- Hát te?
Hazajöttél megint?
- Igen, igen, én
is örülök neked, meg miegymás, de most nem ez a lényeg! Oli a reptéren van!
- De mi a fenét
kever ott? Vantaaban kéne lennie!
- Vissza akar menni
Amsterdamba! Szakított Natashával, és most itt akar hagyni mindent! De
komolyan örökre! Nekem már fel se veszi a telefont! Csak elköszönni akart,
mikor felhívott!
- Jó, ne
pánikolj már! Oda tudsz menni?
- Épp oda
tartok, de nem hiszem, hogy időben odaérek! Most indultam Espooból.
- Mikor megy a
gépe?
- Huszonöt perc.
- Az nagyon
kevés! Nem érsz ide!
- Szerinted mi a
szarnak hívtalak, csibém? Kapd össze magad. És legalább búcsúzz el tőle, hogy
ne haraggal váljatok el!
- Indulok! Ha
futok, akkor maximum húsz perc, és a reptérnél vagyok! Szia!
- Siess!
Rohantam. De
annyira, mint még soha. Mintha az életem múlott volna rajta. A házak körvonalai
összefolytak előttem, azt sem tudtam, mikor, mi előtt haladok el, nem
foglalkoztam a tömeggel, a háborgókkal, akiknek rohanva nekimentem, csak oda
akartam érni. Látni akartam el akartam köszönni, le akartam zárni a múltat,
pontot tenni a történetünk végére. Nem mehetett el csak így! Hogyan gondolta?
És velem mi lesz? Nem hagyhattam! El kellett mondanom neki, hogy szeretem,
szerelemmel, igaz és örök szerelemmel, de ez már nem elég nekünk. Hiszen mikor
őt elvesztettem, cserébe az égtől megkaptam Elliotot. Olyan jövőt kaptam meg
ezzel a férfival, amit Oli sosem tudott volna megadni nekem. És mindezt el
kellett mondanom neki. Feleszméltem és a reptérrel szemben találtam magam. Át
akartam rohanni az úton, de túl nagy volt a forgalom. Aztán megláttam Őt. Észrevett, aztán fittyet hányva az
őrült autósokra, a kocsik közé vetette magát. Már majdnem átért hozzám, mikor
meghallottam a fékek csikorgását, de már késő volt. Elgázolta. A forgalom
megfagyott, az idő mint ahogy a szívverésem is, megállt egy pillanatra.
Odafutottam hozzá. Szörnyen festett.
- Valaki hívjon
már egy kibaszott mentőt! – ordítottam, majd odakúsztam hozzá. – Oli, Oli, itt
vagyok! Nem lesz semmi baj! Nyisd ki a szemed! Nézz rám, hallod? – kinyitotta a
szemeit. Nehezen vett levegőt, a tekintete szinte üveges volt.
- Nem akartam
úgy elmenni, hogy ne lássalak még egyszer…
- Tudom, de most
ne beszélj, jó? Meg ne halj itt nekem, oké? Minden rendben lesz, minden
rendben…
- Mint valami
elbaszott romantikus drámában… - kacagott fel halkan, erőtlenül, miközben a
szája sarkából vér buggyant ki.
- Aha – sírtam.
Nem bírtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Mi lesz most vele? Velem?
Velünk? Nem veszíthetem el! Most nem.
- Szeretlek,
Katja! Mindennél jobban! Te voltál, vagy és leszel életem nője, remélem tudod!
- Én is
szeretlek, Oli! Szeretlek!
- De Elliotot
jobban szereted.
- Igen…
- Bocsáss meg, hogy
ellöktelek magamtól – egyre nehezebben vette a levegőt.
- Mindent
megbocsátok, csak fogd be a szád, és maradj nyugton! A mentők mindjárt itt
vannak. Csak addig bírj magaddal, oké?
- Annyi időm már
tuti nincs – nevette el magát megint. De már alig volt benne élet. – Bánom, hogy
nem téged akartalak, hanem a zenét.
- Mentem volna,
Oli. Tiéd lettem volna, ha van zene, ha nincs. Csak akarnod kellett volna,
hinne bennem. De most már nem számít. Itt vagyok, oké?
- Elbasztam,
igaz? – most már ő is sírt.
- Nem, dehogy… csak… tudod… nekünk
nem az volt megírva, hogy együtt legyünk.
- Idebújnál hozzám? Kibaszottul
fázom – didergett. Szó nélkül teljesítettem a kérését. – Ejha! Most van a
szülinapom? Kívánhatok, azt is teljesíted? – a könnyei ömlöttek, ahogy nekem
is, de most is viccelődött, pedig láttam rajta, hogy iszonyatosan fél attól,
ami vár rá.
- Kívánj!
- Csókolj meg még utoljára, oké? –
odahajoltam hozzá, és hosszú évek után végre magamon érezhettem ismét az
ajkait. Nagy nehezen felemelte az egyik kezét, majd finoman eltolt magától. A
szemembe nézett, pedig alig bírta nyitva tartani a pilláit. – Csak… csak…
annyit akarok… kérek… hogy emlékezz… emlékezz rám, jó? – Utoljára végig
simított az arcomon, majd örökre elaludt az ölelésemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése