Novella versenyre késztett munkám, kissé elvont :)

Téma: A világ képekben

Választott kép: 6. / pillangó a kézben /

A novella versenyről bővebben: http://critics-and-novels.blogspot.hu/

Akad még szép az életben...

Nem találom a helyem. Egyik cigarettát szívom a másik után. Hideg, esős, kora tavaszi napnak nézek elébe, bár semmi kedvem sincs az egészhez. Elhagyott. Nem kellettem neki. De miért is kellenék? Semmim sincs, az életem vakvágányon, a lelkem csonka. Szépnek sem mondanám magam. Magas vagyok, vékony, barna, hosszú hajam van, a bőröm fakó. Világ életemben szürke kisegér voltam, pápaszemekkel, alakomat pedig mások számára dohosnak tűnő, számomra megnyugtató, régi könyvek illatfelhője vette körbe. Céltábla voltam azok szemében, akiknek a Sors aranytálcán szolgáltatott mindent. Akik szépek, gazdagok, sikeresek. Ő is az volt, mégis kellettem neki. Mégis szeretett. Vagyis csak azt hittem. Kihasznált. Az úgynevezett „ barátainak ” akart bizonyítani. Megmutatni, hogy egy hozzám hasonlóval is képes együtt mutatkozni, ha nagyon muszáj. Sikerült neki. Azt is sikerült megmutatnia, mennyire érzéketlen valójában, mennyire gonosz. Ő is megsebzett, pedig igazán szerettem. Úgy érzem megfulladok. Ki kell mennem innen, mert minden rá emlékeztet. Szinte kirobbanok az egykor oly hangulatos, biztonságos kis lakásból. Nem foglalkozom semmivel. Se a forgalommal, se a város zajával, sem pedig a morgolódó járókelőkkel, akiknek nemtörődömségem közepette nekimegyek. Azt sem tudom merre visz a lábam, de megállíthatatlanul haladok tovább. Végül megállapodok egy félreeső kis ligetben egy ütött-kopott pad mellett. Csurom víz körülöttem minden, mint ahogy én is, de nem foglalkozom vele. Az eső monoton módon szakad tovább, teljesen eláztatva az elnyűtt vajszínű kardigánom. Némán leülök, majd rágyújtok ismét. A tekintetem körbejár. Nem látok mást, mint az ég felé mohón törekvő házakat és még annál is mohóbb embereket. Mindent megkaptak, de nekik semmi sem elég. A magamfajták álmait is akarják, elveszik tőlük, majd sárba tiporják azt, ami utánuk megmarad. Gyermekkoromban a békéről, a nyugalomról, a szeretetről álmodoztam. Talán a Sors keserű fintora, hogy megízlelhettem ezeket a fenomenális álmokat. Ám aki adta, az el is veheti. Tőlem pedig elvettek mindent. Nincsenek többé színek, fények, dallamok. Újabb szál cigaretta kerül elő a zsebemből. Jó mélyen beleszívok, közben tovább merengek a nyomorúságomon. Egyszer csak leül mellém valaki. Nem értem. Egy árva lélek nem teszi be a lábát ilyen időben a parkba, üres padok tömege mindenütt, mégis mellém kell leülnie. Ránézek, hogy megtudjam, ki zargat meg az önsajnálatban. Fekete, vállig érő, kócos fürtök keretezik az arcot. A bőre krétafehér, az ajkai szépen íveltek, a szemei, amit fekete szarukeretes szemüveg rejt el a nemtörődöm, rohanó világ elől, és amivel engem figyel, hívogatóan meleg barnák. Tornacipő, kopott, fekete farmer, szürke kapucnis pulóver és egy barna bőrkabát védi az esőtől, de a haja csapzottan és vizesen tapad az arcába. Ismerős nekem. Láttam már néhányszor, és tudom is, hogy hol. A könyvtárban. Nem messze tőlem szokott ülni, két asztallal arrébb. De arra nem tudok rájönni, hogy most mit is kereshet itt. Szó nélkül kiveszi a számból a cigarettám, majd ő is beleszív.

- Elhagyott, mi? - nem válaszolok, de azért meglep, hogy beletrafált. - Nem érdemelt meg téged. - ezt miért kell kimondania?

- Ismerjük mi egymást? - A fiú tekintete a rohanó városra vándorol, majd csendesen megszólal.

- Jobban ismerlek, mint gondolod.

- És azt miből gondolod, hogy ilyen jellegű problémám van? Egyáltalán miért vagy itt? Mit akarsz? - kérdezem unottan, majd visszaveszem a cigimet, és szívom tovább, mintha mi sem történt volna.

- Mint mondtam, ismerlek. Lehet, hogy te azt sem tudod, ki vagyok, de én mégis csak ismerlek. És pont emiatt vagyok itt. Magányos vagy, összetört, csalódott. Ezzel pedig el is jutottunk a harmadik kérdésedhez, amire a válasz egyszerűen annyi, hogy segíteni szeretnék.

- Köszi, de nincs szükségem rá, jól megvagyok egyedül is.

- Én nem így látom. - egyre többet hallom a hangját és egyre jobban megbabonáz. Kellemesen búgó, mély, karcos hangja van. Illik hozzá. - Figyelj! - az állam alá nyúl, finoman maga fel fordítja az arcom. Kissé fel kell néznem rá, még ülve is fölém magasodik. A hűvös esőcseppek szinte vágják a bőröm, de nem foglalkozom vele, de hogy nem látom tisztán az arcát... az már igazán zavar. A cseppek a szemüvegem lencséjén egészen homályossá teszik a látásom. - Ami volt, elmúlt. Most azt hiszed, mindent elvett tőled, igazam van? - mélyen a szemembe néz, én pedig akaratlanul bólintok. - Tévedsz. Semmit nem vehet el tőled, ha csak nem hagyod neki. Az álmaidat te álmodtad, azok csakis a tieid. Csak azok kaphatnak belőle, akiket te érdemesnek tartasz rá. Azt hiszed Ő az volt? - ismét bólintok. - Nem volt az. Nem ismert téged, nem szeretett semmit, amit te viszont annál jobban. Nem tisztelt semmit, se téged, se a vágyaid, még azt sem, ami fontos volt számodra. - Aztán hirtelen témát vált. - Szeretsz olvasni, igaz?

- Igen. - a hangom erőtlen. Mintha minden életerőt kiszívna belőlem a szavaival, miközben többet ad, mint bárki az életben.

- Mondd, olvastál valaha a viharokról?

- Nem igazán. - nem értem hova akar kilyukadni.

- A viharok többfélék lehetnek. Csendesek, afféle záporok, amik felüdítik a természet lelkét, viszont pusztíthatnak is, akár a hurrikánok, tornádók. De végeredményben ezek a jelenségek is hozzájárulnak valami új kialakulásához, létrejöttéhez. És az sem utolsó szempont, hogy utánuk mindig napsütés érkezik, no meg szivárvány. - mosolyodik el. - Az emberek épp ilyen viharok az életünkben. Vannak, akik óvnak, vannak akik pusztítanak. A legvégén pedig dolguk végeztével távoznak az életünkből, akár csak az esőfelhők. Utánuk pedig valami megváltozik bennünk, de ezt nem kell feltétlenül rossznak hinni. Hanem valami újnak, szebbnek, jobbnak, érted? Ez a vihar például a tavasszal jár, hogy új élettel teljen meg a világ. De ki fog sütni a nap, visszatérnek a tél elől elbújó színek, visszatérnek a madárdalok, a méhzümmögések. Még a lepkék szárnycsapásai hallatszani fognak. - miközben beszél, lassacskán visszatér belém a vágy, hogy élhessek. Sőt, még az eső is eláll, a borongós felhők helyét pedig átveszik a ragyogó napsugarak. Hirtelen mutatni kezd valami felé és örvendezni kezd, mint egy kisgyerek. - Nézd, ott! Szivárvány! - egyből odakapom a fejem. Sokáig gyönyörködöm benne, miközben a nap melege kezdi átjárni a kissé átfázott testem. Majd rápillantok, ő pedig egy pillangót tart az ujjain felém. Rég nem érzett vidámság járja át a szívem, arcomra mosoly szökik. Finoman a tenyerembe teszi, majd megszólal. - Erről beszéltem.

Nem tudom mennyi idő telik el, míg csodálom a markomba helyezett csodás élőlényt. A magasba nyújtom törékeny kis testét, ő pedig örömmel tovaszáll. Arcomat az ég felé fordítom, lehunyom a szemem és átadom magam a nemrég visszaszerzett boldogságomnak. Árnyék vetődik fölém, majd puha ajkak veszik birtokba az enyéimet. Nem tiltakozom, örömmel adom át magam az érzésnek. Miután vége szakad, kinyitom a szemem. A vidám szempárral találom szemben magam. Végigsimít az arcomon, aztán újból beszélni kezd.

- Nagyszerű lány vagy, és a csókod is az volt. - majd ismét elvarázsol az ajkaival.

- Köszönöm. - szólalok meg, miután eltávolodik tőlem.

- Ne tedd. Még találkozunk. - aztán fütyörészve elsétál. Én pedig szívből nevetni kezdek. Hát akadnak még szép dolgok az életben.