Emlékezz rám...

Hali :)  Ez egy nem olyan régi munkám. Valós eseményekem alapul, valós emberekkel, de itt-ott átírva. A történet végére a való életben nem került pont az ominózus beszélgetés óta, a befejezés fiktív, de az érzések nagyon is valósak. Jó olvasást hozzá :)

Emlékezz rám…

Nyomorúságosan éreztem magamat… Mióta összevesztem Vele, azóta semmiben sem leltem örömömet. Elegem volt a munkámból, az egyedüllétből, az irathalmokból, a mogorva főnökömből. Alig vártam, hogy végre hazamehessek, és bebújhassak Elliot mellé. Manapság már csak vele érzem magam jobban. Beléptem a közösségi fiókomba, és megláttam az elérhető ismerősök közt az Ő nevét. Hiányzott, eszméletlenül.

- Ha van egy kis szabadidőd a vizsgáid előtt, akkor gyere már át hozzám, úgyis régen jártál erre! – ezzel az őrült ötlettel keresett fel Oliver. Mi tagadás, szinte ezer éve ismerjük egymást, de mit mondok itthon a szüleimnek? Igaz, hogy a költözés határán vagyok már, de azért még otthon lakom.

- Mondd, te megőrültél? Oli, mégis hogyan gondoltad? Landboo nem a szomszédban van.

- Ugyan már, Katja! Tudsz te erre időt szakítani! Mondd otthon apádéknak, hogy Alenát jössz meglátogatni.

- De hát Alena Helsinkiben van!

- Onnan meg már nincs húsz kilométer. Menni fog! A kedvemért, Katja! Linde is hamarosan meglátogat. Végre hazautazik! Oslo sincs a szomszédban, de ő is képes erre.

- Rendben, győztél! –sóhajtottam nagyot. Lindét sem láttam már ezer éve. Jól is fog esni, hogy összeül a régi banda.

- Ez az! Akkor várlak! Hívj fel, mielőtt ideérnél! Csókollak, Tündérke!

Két hete vesztünk össze, és annyira megorroltam rá, hogy megfogadtam: nem beszélek vele többé. Olyan rossz, ha keresem az egyik legjobb barátomat? Lehet, hogy a szél most még messzebb sodort minket egymástól, mint amennyire eddig távol voltunk, de attól még fontos nekem. Több, és mégis kevesebb mindennél. Sok nehézségen átestünk, elszakadtunk egymástól. Meg itt ez a nyomorult veszekedés is, ami szétzilálni készül egy fontos köteléket, amiről azt hittem szent, és egyetemes. Na, nem! Azt már nem kajálja be a gyomrom, hogy még a barátságunk is megszakadjon. Rákattintottam a nevére. Miután felugrott az ablak, eszeveszett gépelésbe kezdtem, végig sem gondoltam mit teszek.

- Ne haragudj, hogy kiakadtam rád! Amúgy, hogy megy a lemezfelvétel? Felkerül a CD-re az a dal is?

- Figyu, Katja, hagyjuk ezt a témát! Őrült voltam akkor, és most is az vagyok. Lassan minden munka kész van az albumon.

- Nem akarsz mesélni? Mi van veled? Hogy vagytok Natashával? Persze, csak barátként érdeklődöm, nem akarlak elszámoltatni, és azt még jobban nem akarom, hogy ugyanoda lyukadjunk ki, mint legutóbb.

- Elég! Hagyd ezt abba! Téged a nagy büdös lófaszt nem érdekel, hogy mi van velem! Legalábbis biztos nem barátként! Ne kérdezz Natasháról, ne kérdezz rólam, ne akarj ennyire, mert akkor én is akarlak majd téged!

- Oli…

- Ne Olizz itt nekem, mert mindjárt megőrülök! Szar az egész kibaszott helyzet…

- Nem értelek. Mi ütött beléd? Azt hittem, hogy boldog vagy, hogy elérted az álmod, hogy minden annyira faszán megy, mint amennyire akartad…

- Elbasztam! Megkaptam, amit akartam, csak abba nem gondoltam bele, hogy ha mindezt a seggem alá teszik, ezt az ingyen cirkuszt, mindennél jobban vágyom majd arra, ami régen az enyém volt. Mert te az enyém voltál!

- Elég! Neked nem kellettem, te űztél máshoz, neked is más kellett! Boldog vagyok! Képes voltam túllépni rajtad, összeszedtem magamat, boldog vagyok! Ezt akartad, nem? Ezért hagytál itt! Oli, azt hittem képesek leszünk barátok maradni! Hiszen azt ígérted, azok leszünk! Ne csináld ezt!

- Szeretsz még?

- Hagyd abba!

- Válaszolj!

- Elég legyen ebből! Vége van, sőt, sose kezdődött el!

- Tudom, hogy gondolsz rám.

- Nem!

- Emlékszel még, hogyan csókoltalak? Hogy milyen volt, mikor magam alá temettelek? Mikor a bőrünk égette egymást?

- Oli, az már régen volt. Most miért kell ezt csinálni?

El sem hiszem, hogy Oliver mindig mindent elér. Itt voltam nála. Órák óta kuporogtunk az ágyán, terveztük a jövőnket, elmélkedtünk a barátságról. Megesküdött, hogy ha törik, ha szakad, ő egyszer hatalmas zenész lesz. Annyit nevettünk. Peregtek az órák. Sosem volt még ilyen jó vele lenni. Aztán egyszer csak megtörtént. Felborult minden, ami eddig rendben volt köztünk, mégis ettől lett minden a legjobb. Megcsókolt. De itt nem állt meg. Egyre jobban belemerült. Ahogy én is. Elvesztem benne. A ruhák egyik pillanatról a másikra semmivé lettek köztünk. Azon az éjszakán szerettük egymást. Testestül-lelkestül. Az övé lettem, ő pedig az enyém…

- Hát, ez nem volt semmi… - motyogtam másnap reggel a mellkasába.

- De nem ám… - mondatába azonban belezavart a csengőszó. – Ki a fasz lehet? Na, mindegy, megyek, megnézem – azzal kikászálódott mellőlem, és felvette a boxerét.

- Menj csak, addig beugrom a fürdőbe, jó? Ha végeztél, gyere utánam. – Ribancokat megszégyenítő mosolyt eresztettem meg, majd a nyári paplant magam köré csavarva beszambáztam a zuhanyzóba. Hallottam, ahogy ajtót nyitott, de ami utána következett, az a képemre fagyasztotta a kaján vigyoromat.

- Oli, cimbi, de jó látni, öcsém!

- Linde? Hát te meg mi a szart keversz itt ilyen hamar? - Ki akartam rohanni a ruháimért, de addigra késő volt, mert Linde már betespedt a hálóba. - Ez az pajti, érezd magad otthon! - Oli hangja csöpögött a gúnytól.

- Ez ám a szíves fogadtatás! A jó ég tudja mikor láttuk egymást utoljára, erre te egy lekezelő pöcs vagy velem! És még sört sem adsz! Ember? Mi ez a csatatér? Dugtál az éjjel, vagy mi a faszom? Öcsém, mi ez a szűzies pír a pofádon? Komolyan keféltél? Rosszkor jöttem? Még itt a csaj?

- Linde, állj le…

- Hol van? Látni akarom! – hallottam, hogy felkel az ágyról.

- Hagyd már abba! Kibaszottul nem vicces! – minden hiába, nem tudta megállítani azt a vadbarmot. Linde feltépte a fürdő ajtaját, én pedig ott álltam megsemmisülten, Oli rohadt takarójába burkolva a helyiség közepén.

- Azt a betyár, mocskos kurva mindenit! Katja? – hőkölt hátra. – Mi a picsa? Ez most… ti szexeltetek? – nézett rám döbbenten, mire kiszakadt mindhármunkból a röhögés.

- Nemsokára itt a buszom. – sóhajtottam egy nagyot, majd az ölelésébe fészkeltem magam.

- Tudom.

- Hamar jövök majd, jó? Sokat fogunk találkozni, ígérem. - Felnéztem rá, de a szeme csalódottságot mutatott.

- Nem, nem fogsz.

- De, ha egyszer megígértem!

- De velem nem fogsz találkozni.

- Ne beszélj baromságokat, Oli. -  a szám elé tette a mutatóujját.

- Ssss… ne beszélj már ennyit! Katja, most jól figyelj! Ezt már sokkal korábban el kellett volna mondanom, de nem bírtam megtenni. Sikerült a lemezszerződésem.

- Oliver, ez valami csodálatos! Mesélj már…

- Egy picit sem tudsz nyugton maradni? - borzolt a hajamba. - Két nap múlva utazom Amsterdamba.

- És mikor jössz vissza?

- Valószínűleg… soha. Ott fogok élni. - Mikor ezeket a szavakat kimondta, a buszom már beállt. Megcsókoltam, annyira hevesen, mint még talán soha, majd elléptem tőle.

- Jó. Akkor utánad megyek!

Ezek után szó nélkül felszálltam a buszra.

- Gyere át hozzám. Kocsit küldetek érted! Csak gyere!

- Nem mehetek. Vőlegényem van! Dolgozom!

- Akkor meg mit papolsz itt nekem? Mi a szart jelentek én neked?

- A barátom vagy, akit szeretek!

- A barátod? Na, ne röhögtess… Mi sosem voltunk barátok… Mi szerettük egymást, és szeretni is fogjuk! Fogadd el!

- Mit? Mégis mit? Szereted Natashát, nem? El fogod venni! Én pedig hozzámegyek ahhoz az emberhez, akinek gyerekeket akarok szülni! Akivel együtt élek, és tervezem vele a közös jövőnket!

- De abba belegondoltál, hogy velem milyen életed lehetne? Leszarom Natashát, hát nem érted? Ha azt akarod, most azonnal kivágom a picsába! Csak mondd ki, hogy mit akarsz!

- Azt, hogy visszakapjam a legjobb barátomat!

- Az viszont nem fog menni…

- Ne mondd ezt, Oliver, kérlek!

- Vége van, Katja, örökre vége…

Kilépett… Egyszerűen itt hagyott a nyakamban a kupac szarral, amit rám zúdított. Most mit csináljak? Nem törődtem semmivel, csak magamra kaptam a kabátom, lerohanta az utcára, fogtam egy taxit, és hazaindultam. Szükségem van Elliotra. Helsinki utcáit a halovány lámpák fénye világította meg, megadva ezzel az őszi esték romantikáját. De hol nem tojtam én erre? A taxi lassítani kezdett, én pedig egy marék aprót vágtam a sofőr kezébe, majd minden felhajtást mellőzve berontottam a házunkba. Elliot már otthon volt, és mint mindig, ha előbb ért haza, most is vacsorával várt.

- Valami baj van? – kérdezte a vőlegényem. – Látom, hogy nyomaszt valami!

- Ennyire látszik? – bújtam hozzá még szorosabban, ő pedig gondosan betakargatott minket.

- Ismerlek – sóhajtottam. – Akarsz róla beszélni?

- Nem nagyon, de muszáj lesz.

- Semmit sem muszáj.

- Tudom, de akkor is beszélnem kell róla valakivel. Ma ráírtam Olira.

- Nem békültetek ki?

- Csak rosszabb lett. Felhándálta a múltat. Teljesen összezavart.

- Nem vagy biztos bennünk? – nézett rám szomorúan.

- Dehogynem! Csak nem tudom hogyan tovább Vele. Annyira rossz így, hogy nem számíthatok rá.

- Kicsim, ezt én nem érthetem. Nem látom át, mi van köztetek, de hidd el, meg fog békélni. Fontosak vagytok egymásnak, és ezt ő is be fogja látni előbb-utóbb.

- Biztos vagy benne?

- Hát hogyne. De most már aludjunk, oké? Korán lesz a reggel.

- Igazad van. Jó éjt, szeretlek! – csókoltam meg.

- Én is prücsköm, szép álmokat!

Napok teltek el. Nem kerestem, nem keresett. Kezdtem megnyugodni, tudtam, hogy idő kell neki. Visszarázódtam a munkába, újra visszatért belém az életkedv. Eddig is megvoltunk, ezután is meg leszünk valahogy, csak hagyni kell, hogy menjen minden a maga útján. Épp ebédelni indultam a kollégáimmal, mikor csörögni kezdett a telefonom. Linde neve villogott a kijelzőn.

- Hát te? Hazajöttél megint?

- Igen, igen, én is örülök neked, meg miegymás, de most nem ez a lényeg! Oli a reptéren van!

- De mi a fenét kever ott? Vantaaban kéne lennie!

- Vissza akar menni Amsterdamba! Szakított Natashával, és most itt akar hagyni mindent! De komolyan örökre! Nekem már fel se veszi a telefont! Csak elköszönni akart, mikor felhívott!

- Jó, ne pánikolj már! Oda tudsz menni?

- Épp oda tartok, de nem hiszem, hogy időben odaérek! Most indultam Espooból.

- Mikor megy a gépe?

- Huszonöt perc.

- Az nagyon kevés! Nem érsz ide!

- Szerinted mi a szarnak hívtalak, csibém? Kapd össze magad. És legalább búcsúzz el tőle, hogy ne haraggal váljatok el!

- Indulok! Ha futok, akkor maximum húsz perc, és a reptérnél vagyok! Szia!

- Siess!

Rohantam. De annyira, mint még soha. Mintha az életem múlott volna rajta. A házak körvonalai összefolytak előttem, azt sem tudtam, mikor, mi előtt haladok el, nem foglalkoztam a tömeggel, a háborgókkal, akiknek rohanva nekimentem, csak oda akartam érni. Látni akartam el akartam köszönni, le akartam zárni a múltat, pontot tenni a történetünk végére. Nem mehetett el csak így! Hogyan gondolta? És velem mi lesz? Nem hagyhattam! El kellett mondanom neki, hogy szeretem, szerelemmel, igaz és örök szerelemmel, de ez már nem elég nekünk. Hiszen mikor őt elvesztettem, cserébe az égtől megkaptam Elliotot. Olyan jövőt kaptam meg ezzel a férfival, amit Oli sosem tudott volna megadni nekem. És mindezt el kellett mondanom neki. Feleszméltem és a reptérrel szemben találtam magam. Át akartam rohanni az úton, de túl nagy volt a forgalom. Aztán megláttam Őt. Észrevett, aztán fittyet hányva az őrült autósokra, a kocsik közé vetette magát. Már majdnem átért hozzám, mikor meghallottam a fékek csikorgását, de már késő volt. Elgázolta. A forgalom megfagyott, az idő mint ahogy a szívverésem is, megállt egy pillanatra. Odafutottam hozzá. Szörnyen festett.

- Valaki hívjon már egy kibaszott mentőt! – ordítottam, majd odakúsztam hozzá. – Oli, Oli, itt vagyok! Nem lesz semmi baj! Nyisd ki a szemed! Nézz rám, hallod? – kinyitotta a szemeit. Nehezen vett levegőt, a tekintete szinte üveges volt.

- Nem akartam úgy elmenni, hogy ne lássalak még egyszer…

- Tudom, de most ne beszélj, jó? Meg ne halj itt nekem, oké? Minden rendben lesz, minden rendben…

- Mint valami elbaszott romantikus drámában… - kacagott fel halkan, erőtlenül, miközben a szája sarkából vér buggyant ki.

- Aha – sírtam. Nem bírtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Mi lesz most vele? Velem? Velünk? Nem veszíthetem el! Most nem.

- Szeretlek, Katja! Mindennél jobban! Te voltál, vagy és leszel életem nője, remélem tudod!

- Én is szeretlek, Oli! Szeretlek!

- De Elliotot jobban szereted.

- Igen…

- Bocsáss meg, hogy ellöktelek magamtól – egyre nehezebben vette a levegőt.

- Mindent megbocsátok, csak fogd be a szád, és maradj nyugton! A mentők mindjárt itt vannak. Csak addig bírj magaddal, oké?

- Annyi időm már tuti nincs – nevette el magát megint. De már alig volt benne élet. – Bánom, hogy nem téged akartalak, hanem a zenét.

- Mentem volna, Oli. Tiéd lettem volna, ha van zene, ha nincs. Csak akarnod kellett volna, hinne bennem. De most már nem számít. Itt vagyok, oké?

- Elbasztam, igaz? – most már ő is sírt.

- Nem, dehogy… csak… tudod… nekünk nem az volt megírva, hogy együtt legyünk.

- Idebújnál hozzám? Kibaszottul fázom – didergett. Szó nélkül teljesítettem a kérését. – Ejha! Most van a szülinapom? Kívánhatok, azt is teljesíted? – a könnyei ömlöttek, ahogy nekem is, de most is viccelődött, pedig láttam rajta, hogy iszonyatosan fél attól, ami vár rá.

- Kívánj!

- Csókolj meg még utoljára, oké? – odahajoltam hozzá, és hosszú évek után végre magamon érezhettem ismét az ajkait. Nagy nehezen felemelte az egyik kezét, majd finoman eltolt magától. A szemembe nézett, pedig alig bírta nyitva tartani a pilláit. – Csak… csak… annyit akarok… kérek… hogy emlékezz… emlékezz rám, jó? – Utoljára végig simított az arcomon, majd örökre elaludt az ölelésemben.

Novella versenyre késztett munkám, kissé elvont :)

Téma: A világ képekben

Választott kép: 6. / pillangó a kézben /

A novella versenyről bővebben: http://critics-and-novels.blogspot.hu/

Akad még szép az életben...

Nem találom a helyem. Egyik cigarettát szívom a másik után. Hideg, esős, kora tavaszi napnak nézek elébe, bár semmi kedvem sincs az egészhez. Elhagyott. Nem kellettem neki. De miért is kellenék? Semmim sincs, az életem vakvágányon, a lelkem csonka. Szépnek sem mondanám magam. Magas vagyok, vékony, barna, hosszú hajam van, a bőröm fakó. Világ életemben szürke kisegér voltam, pápaszemekkel, alakomat pedig mások számára dohosnak tűnő, számomra megnyugtató, régi könyvek illatfelhője vette körbe. Céltábla voltam azok szemében, akiknek a Sors aranytálcán szolgáltatott mindent. Akik szépek, gazdagok, sikeresek. Ő is az volt, mégis kellettem neki. Mégis szeretett. Vagyis csak azt hittem. Kihasznált. Az úgynevezett „ barátainak ” akart bizonyítani. Megmutatni, hogy egy hozzám hasonlóval is képes együtt mutatkozni, ha nagyon muszáj. Sikerült neki. Azt is sikerült megmutatnia, mennyire érzéketlen valójában, mennyire gonosz. Ő is megsebzett, pedig igazán szerettem. Úgy érzem megfulladok. Ki kell mennem innen, mert minden rá emlékeztet. Szinte kirobbanok az egykor oly hangulatos, biztonságos kis lakásból. Nem foglalkozom semmivel. Se a forgalommal, se a város zajával, sem pedig a morgolódó járókelőkkel, akiknek nemtörődömségem közepette nekimegyek. Azt sem tudom merre visz a lábam, de megállíthatatlanul haladok tovább. Végül megállapodok egy félreeső kis ligetben egy ütött-kopott pad mellett. Csurom víz körülöttem minden, mint ahogy én is, de nem foglalkozom vele. Az eső monoton módon szakad tovább, teljesen eláztatva az elnyűtt vajszínű kardigánom. Némán leülök, majd rágyújtok ismét. A tekintetem körbejár. Nem látok mást, mint az ég felé mohón törekvő házakat és még annál is mohóbb embereket. Mindent megkaptak, de nekik semmi sem elég. A magamfajták álmait is akarják, elveszik tőlük, majd sárba tiporják azt, ami utánuk megmarad. Gyermekkoromban a békéről, a nyugalomról, a szeretetről álmodoztam. Talán a Sors keserű fintora, hogy megízlelhettem ezeket a fenomenális álmokat. Ám aki adta, az el is veheti. Tőlem pedig elvettek mindent. Nincsenek többé színek, fények, dallamok. Újabb szál cigaretta kerül elő a zsebemből. Jó mélyen beleszívok, közben tovább merengek a nyomorúságomon. Egyszer csak leül mellém valaki. Nem értem. Egy árva lélek nem teszi be a lábát ilyen időben a parkba, üres padok tömege mindenütt, mégis mellém kell leülnie. Ránézek, hogy megtudjam, ki zargat meg az önsajnálatban. Fekete, vállig érő, kócos fürtök keretezik az arcot. A bőre krétafehér, az ajkai szépen íveltek, a szemei, amit fekete szarukeretes szemüveg rejt el a nemtörődöm, rohanó világ elől, és amivel engem figyel, hívogatóan meleg barnák. Tornacipő, kopott, fekete farmer, szürke kapucnis pulóver és egy barna bőrkabát védi az esőtől, de a haja csapzottan és vizesen tapad az arcába. Ismerős nekem. Láttam már néhányszor, és tudom is, hogy hol. A könyvtárban. Nem messze tőlem szokott ülni, két asztallal arrébb. De arra nem tudok rájönni, hogy most mit is kereshet itt. Szó nélkül kiveszi a számból a cigarettám, majd ő is beleszív.

- Elhagyott, mi? - nem válaszolok, de azért meglep, hogy beletrafált. - Nem érdemelt meg téged. - ezt miért kell kimondania?

- Ismerjük mi egymást? - A fiú tekintete a rohanó városra vándorol, majd csendesen megszólal.

- Jobban ismerlek, mint gondolod.

- És azt miből gondolod, hogy ilyen jellegű problémám van? Egyáltalán miért vagy itt? Mit akarsz? - kérdezem unottan, majd visszaveszem a cigimet, és szívom tovább, mintha mi sem történt volna.

- Mint mondtam, ismerlek. Lehet, hogy te azt sem tudod, ki vagyok, de én mégis csak ismerlek. És pont emiatt vagyok itt. Magányos vagy, összetört, csalódott. Ezzel pedig el is jutottunk a harmadik kérdésedhez, amire a válasz egyszerűen annyi, hogy segíteni szeretnék.

- Köszi, de nincs szükségem rá, jól megvagyok egyedül is.

- Én nem így látom. - egyre többet hallom a hangját és egyre jobban megbabonáz. Kellemesen búgó, mély, karcos hangja van. Illik hozzá. - Figyelj! - az állam alá nyúl, finoman maga fel fordítja az arcom. Kissé fel kell néznem rá, még ülve is fölém magasodik. A hűvös esőcseppek szinte vágják a bőröm, de nem foglalkozom vele, de hogy nem látom tisztán az arcát... az már igazán zavar. A cseppek a szemüvegem lencséjén egészen homályossá teszik a látásom. - Ami volt, elmúlt. Most azt hiszed, mindent elvett tőled, igazam van? - mélyen a szemembe néz, én pedig akaratlanul bólintok. - Tévedsz. Semmit nem vehet el tőled, ha csak nem hagyod neki. Az álmaidat te álmodtad, azok csakis a tieid. Csak azok kaphatnak belőle, akiket te érdemesnek tartasz rá. Azt hiszed Ő az volt? - ismét bólintok. - Nem volt az. Nem ismert téged, nem szeretett semmit, amit te viszont annál jobban. Nem tisztelt semmit, se téged, se a vágyaid, még azt sem, ami fontos volt számodra. - Aztán hirtelen témát vált. - Szeretsz olvasni, igaz?

- Igen. - a hangom erőtlen. Mintha minden életerőt kiszívna belőlem a szavaival, miközben többet ad, mint bárki az életben.

- Mondd, olvastál valaha a viharokról?

- Nem igazán. - nem értem hova akar kilyukadni.

- A viharok többfélék lehetnek. Csendesek, afféle záporok, amik felüdítik a természet lelkét, viszont pusztíthatnak is, akár a hurrikánok, tornádók. De végeredményben ezek a jelenségek is hozzájárulnak valami új kialakulásához, létrejöttéhez. És az sem utolsó szempont, hogy utánuk mindig napsütés érkezik, no meg szivárvány. - mosolyodik el. - Az emberek épp ilyen viharok az életünkben. Vannak, akik óvnak, vannak akik pusztítanak. A legvégén pedig dolguk végeztével távoznak az életünkből, akár csak az esőfelhők. Utánuk pedig valami megváltozik bennünk, de ezt nem kell feltétlenül rossznak hinni. Hanem valami újnak, szebbnek, jobbnak, érted? Ez a vihar például a tavasszal jár, hogy új élettel teljen meg a világ. De ki fog sütni a nap, visszatérnek a tél elől elbújó színek, visszatérnek a madárdalok, a méhzümmögések. Még a lepkék szárnycsapásai hallatszani fognak. - miközben beszél, lassacskán visszatér belém a vágy, hogy élhessek. Sőt, még az eső is eláll, a borongós felhők helyét pedig átveszik a ragyogó napsugarak. Hirtelen mutatni kezd valami felé és örvendezni kezd, mint egy kisgyerek. - Nézd, ott! Szivárvány! - egyből odakapom a fejem. Sokáig gyönyörködöm benne, miközben a nap melege kezdi átjárni a kissé átfázott testem. Majd rápillantok, ő pedig egy pillangót tart az ujjain felém. Rég nem érzett vidámság járja át a szívem, arcomra mosoly szökik. Finoman a tenyerembe teszi, majd megszólal. - Erről beszéltem.

Nem tudom mennyi idő telik el, míg csodálom a markomba helyezett csodás élőlényt. A magasba nyújtom törékeny kis testét, ő pedig örömmel tovaszáll. Arcomat az ég felé fordítom, lehunyom a szemem és átadom magam a nemrég visszaszerzett boldogságomnak. Árnyék vetődik fölém, majd puha ajkak veszik birtokba az enyéimet. Nem tiltakozom, örömmel adom át magam az érzésnek. Miután vége szakad, kinyitom a szemem. A vidám szempárral találom szemben magam. Végigsimít az arcomon, aztán újból beszélni kezd.

- Nagyszerű lány vagy, és a csókod is az volt. - majd ismét elvarázsol az ajkaival.

- Köszönöm. - szólalok meg, miután eltávolodik tőlem.

- Ne tedd. Még találkozunk. - aztán fütyörészve elsétál. Én pedig szívből nevetni kezdek. Hát akadnak még szép dolgok az életben.